Tizenkét évesen…

Családom, a háború előtt és alatt az átlagos, budapesti, polgári, zsidó családok életmódját éli. Szüleimnek fehérnemű és gyermekruha varrodája volt a Nefelejcs utcában, 40 alkalmazottal, és a céghez tartozott, a közeli Garay utcában egy kétszobás iroda, sőt, áruszállításra egy konflis, majd egy autó is.

A család lakása, háztartása a svábhegyi Karthauzi utcában volt, szüleim mégis a hetedik kerületben, munkával töltötték, a legtöbb időt.

A hegyen, a nagymama irányította a háztartást, és én is az ő szárnyai alatt nőttem fel. Mindent megkaptam, amit egy középrétegbéli család egyetlen kislánya megkaphatott.

Gimnázium, külön órák, úszó edzés, amelynek később különös hasznát vettem.

Apámnak nagy baráti köre volt: kissé bohém társaság. Többször hallottam Kola József, Rejtő Jenő, Seress Rezső nevét emlegetni.

1944. március 19. Magyarországra bejönnek a német csapatok. A szüleim, éppen 17-ik házassági évfordulójuk megünneplését tervezték, amely március 20-án lett volna. Az ünnepség természetesen elmaradt, és 12 éves fejemmel ekkor döbbentem rá, hogy milyen nagy a baj!

A varró- és hímzőgépeket el kellett helyezni a nem zsidó alkalmazottaknál, a Karthauzi utcai lakásba pedig beköltözött a „magyar Gestapo” Hain Péterrel az élen.

Apámat májusban behívják munkaszolgálatra. A család többi tagjának be kell költöznie egy ú.n. „csillagos házba”. Akadt a családban, egy ilyen ház, a Népszínház utca 31-ben. A négyszobás lakásban, ahová befogadtak bennünket, ezután összesen tizenketten laktunk.

Október 15. Apa hazaérkezik a munkaszolgálatból, fele súllyal, mint ahogy elment. Szolnoki állomáshelyére addigra bejöttek az oroszok, és ö „megléphetett”.

Ugyancsak október 15-én, a proklamáció napján, több német tank érkezik a Népszínház utcai ház elé, ahonnan állítólag kilőttek. …

Kikergetnek a házból mindenkit, és a „Tattersaalba” ( Lóverseny pályára ) hajtanak bennünket.

Két napig tart a fogság a lóversenypályán. Ez alatt megszilárdul a nyilas hatalom az országban, és amikor hazaengednek, szétlőve találjuk a Népszínház utcai házat. Apának vissza kell térnie a századához.

Híre jár, hogy a Vadász utcában védlevelet lehet kapni. Sorállás, tolongás, szorongás, végre megvan a svájci védlevél!

Ezzel beköltözhetünk a „védett házba” a Tátra u. 47. sz. alá. Tizenhatan alszunk egy csöppnyi szobában, de reménykedünk!

November eleje. Fegyveres nyilas suhancok jönnek a házba. Kolompolnak az udvaron. (A lakásokban már csak öregek és gyerekek laknak. A férfiak mind munkaszolgálatosok.) Az asszonyokat 40 éves korig, már korábban bevonultatják a KISOK-pályára, onnan nyugati kényszermunkára. Anyám időben megszökik, még mielőtt kivitték volna az országhatáron túlra. Később a gettóba kerül.

A nyilasok, a gyerekeket mind az udvarra terelik, és kihajtják az utcára. Oda már több „védett ház” gyerekeit összegyűjtötték. A menetet a közeli Dunapartra vezénylik. Fel kell sorakozni a vízparton, a kabátokat, cipőket le, a sort elkezdik lőni.

Fogy a lőszer, nem marad mindenkire. Hármasával kötik össze gyerekeket, a középsőbe lőnek, az rántja vízbe a másik kettőt. Ez ám a nagy lelemény!

Nem én vagyok a középső. Fogalmam sincs, hogy ki az . Mintegy önkívületben mozgok a vízben. Vékony csuklóm van, sikerül kiszabadítanom a kezemet, majd az egész testemet, és úszom az iszonyúan hideg, sötét vízben. Többnyire a víz alatt, mert a víz fölött látszó fejekre még telik néhány a szűkös golyókészletből. Versenyezek a halállal, az életemért úszom. Egyedül az edzőm szavai jutnak eszembe: hátra, oldalra nézni soha nem szabad! Csak előre!

A józsefvárosi partszakaszon, valahol a Boráros tér környékén kapaszkodom ki a vízből… Az egyik lábammal… Olyan fáradt vagyok, hogy a másik lábamat még sokáig képtelen vagyok kihúzni magam után a vízből, akármilyen hideg is.

Hajnali sötétség, kihalt utcák. Mezitláb, csurom vizesen keresek menedéket apám régi ismerőseinek lakásán, a Gát utcában. Befogadnak, megszárítanak „kiolvasztanak” egy hétig tart, amíg lábra állítanak.

Csakhogy jótevőim több zsidót is bújtatnak a lakásban, kisbabájuk is van, nem hozhatok bajt rájuk, nem maradhatok ott tovább. Elindulok a városba, valami alkalmasabb helyet keresni.

A Városligetben találom magamat, és a körhinta környékén, vödörrel a kezében, egy rokonom jön szembe velem. Kiderül, hogy a körhinta alatt betonkamra van, ott húzta meg magát.

Most is kicsi vagyok, 12 évesen még ekkora sem… Egy kis időre talán magam is beférnék a körhinta alá – gondoljuk -, de végülis az látszik a legcélszerűbbnek, ha a Gettóba tartok.

Nem volt rossz ötlet. A Gettóban, egy hosszú sorban – talán éppen kenyérért álltak -, felismertem az anyámat.

Már nem voltam egyedül a világban. Valahogy kihúztuk ott, kettesben, január 18-ig, az oroszok bejöveteléig.

Az írás az Eszterház Egyesület engedélyével jelent meg