Kicsit jobb lenne a helyzet, ha Kertész Ákos legalább annyit mondana: bocsánat

Ennyi

Botrányt kavart Kertész Ákos nyílt levele az Amerikai Népszavában. A levél bizonyos részleteit bőségesen idézik a hazai jobboldali lapok. Kertész ugyanis egyebek mellett az írta: „A magyar genetikusan alattvaló (…), a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindig másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud, és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.”

---

Nem tudom, hogy jutott idáig Kertész Ákos, de azt gyanítom, olyan kiábrándítónak, kétségbeejtőnek és kilátástalannak tartja a helyzetet, hogy nincs tekintettel már semmire és senkire. Önmagára sem. Olyan ez a szörnyű szöveg, mintha nem ő írta volna, hanem önazonos, de labilis és kontroll nélküli írótársa: az idegrendszer. Mintha körbeforogna vele a fékevesztett indulat, mintha mindegy lenne már, hogy valamennyiünket beterít ez a szétspriccelt undor, düh és elkeseredés.

Akárhogy is, ez a szöveg szégyentelen és védhetetlen. Rosszul teszi, aki védeni akarja. Kertészt úgy kellett volna megvédeni, hogy valaki a saját politikai oldalán időben és szelíden rászól: ne csináld! Vagy nem szólt senki, vagy Kertészből már hiányzik a belátóképesség. A következményeket látjuk, a szolidaritásnak hitt hallgatást én inkább lapításnak tartom. Bizonyos szempontból most sajnos volna okunk lapítani. Kicsit jobb lenne a helyzet, ha Kertész Ákos legalább annyit mondana: bocsánat.

---