Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (47. rész) – Lukács Pál

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) – a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül. 

Füst Milán írta 1955-ben mostani szereplőmről, Lukács Pálról: „Mindenekelőtt. ő nem úgy játszik hangszerén, mint a hegedűsök. Hangszere lágy tónusú. s ő még lágyabb. Hangszere sohasem olyan éles hangú, mint a hegedű tud lenni, de ő nem is akar semmi effélét, vagyis ő sosem követeli a brácsától, hogy úgy szóljon, mint a hegedű. Tökéletesen odaadta magát hangszerének s azoknak a lehetőségeknek, amelyek belőle származhatnak. Egész lelkével csügg azon a halk melegségen, azokon a leheletnyi finom árnyalatokon, amelyek hangszeréből elővarázsolhatók.” (Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1967.)

Lukács Pál brácsaművész, hegedű- és énektanár 1919 áprilisában született Budapesten. Előbb ismerte meg a kottát, mint a betűket. Kisgyerekként bátyja hegedűjét próbálgatta. Az elemi iskolában tanítójának feltűnt rendkívüli muzikalitása és elküldte a Zeneakadémiára. Tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán 1934-1943-ban végezte hegedű és ének szakon.

Így emlékezik a kezdetekről egy 1960-as, a Film Színház Muzsikában készült interjúban: „Úgy kezdődött, hogy előbb Koncz Jánosnál, majd Waldbauer Imrénél tanultam hegedülni az Akadémián. Akkoriban minden hegedűsnek egy évig kötelező volt brácsáznia. Én már akkor megszerettem ezt a hangszert, s amikor 1935-ben Lionel Tertistől a század első felének legnagyobb brácsaművészétől Bach Chaconne-ját hallottam a Vigadó kistermében, annyira magával ragadott hangjának bensőséges volta, hogy életcélul tűztem ki magamnak a méltatlanul mellőzött brácsa népszerűsítését.”

A Népszava 1939 májusában, tehát nagyjából a második zsidótörvény megalkotásának idején számolt be a Zeneművészeti Főiskola növendék hangversenyéről. Ebben többek között ez volt olvasható „Tehetségre vallott még Weiner László hegedűre és brácsára írt duója; dr. Kodály Zoltán tanítványának sokatígérő szerzeményét Adler Viktor és Lukács Pál adta elő.”

Az OMIKE Művészakcióban az 1940 januárjában rendezett Mozart, majd Goldmark-esteken mutatkozott be. Az Újság is beszámolt arról, hogy 1941 februárjában Kadosa Pál új szerzeményét, Brácsa-contertino-ját játszotta „művészi előadásban”. Egy évre rá tagja lett az akkor megszerveződő Adler-vonósnégyesnek. 1944 márciusában, közvetlenül a németek bevonulása előtt, újra Mozart következett.

Az, hogy a háború utolsó idejét, a holokausztot milyen módon élte túl, nem világos. Minthogy az sem, hogy az 1945. januári két debreceni hírecskében szereplő Lukács Pál azonos-e a brácsaművésszel? Ezekben egyrészt a Debreceni Zsidó Kulturális Bizottság megalakításról volt szólt (Néplap ), valamint egy Ady ünnepségről (Népszava ).

A Szabad Nép 1945 áprilisában arról írt, hogy a Zeneakadémia nagytermében elsőízben volt olyan kamarahangverseny, amely „nívójában a háború előtti időket juttatta eszünkbe”. A négy művész között ott volt található Lukács Pál neve is. Ezt követően sok-sok sikeres hangverseny következett. Mindeközben 1946-tól a Zeneművészeti Főiskola énektanára, 1947-1976-ban a Magyar Állami Operaház szólóbrácsása. 1947-től az újonnan szervezett brácsa-főtanszak vezetője. Ez utóbbi okáról így számolt be a Népszava:

„A brácsát mindeddig csak melléktanszakként kezelték zeneiskoláinkon azzal az eredménnyel, hogy a hegedűszakos növendékek nem vették komolyan, a brácsa felé tájékozódók viszont nem részesülhettek a főtanszakok számára fenntartott részletes oktatásban.”

Hangversenyezett hazai és külföldi koncerttermekben; hazai és külföldi nemzetközi zenei versenyek zsűri-tagja volt. 1964-1978 között vendégtanár a weimari Nemzetközi Zenei Szemlén. Szakfelügyelő, a Magyar Zeneművészeti Szövetség elnökségi tagja volt. Megjelent hat egyéni hanglemeze.

Budapesten, 1981. május 22-én hunyt el.

Képek:
1) Portré. Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye
2) Film Színház Muzsika 1960. 1
3) OMIKE Művészakció műsorközlő lap
4) Jancsin Ferenc és Komor Vilmos társaságában. Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye
5) Muzsika 1975. 2.

---