Harsányi László: Zsidó művészek a viharban 164. rész – Bartos Gyula

E hasábokon korábban időről-időre bemutattam egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül. Újra felveszem a fonalat, mert még sok nevet érdemes megőrizni az emlékezetnek.

Bartos Gyula, született Prinz Sámuel (Szeged, 1872. április 7. – Budapest, 1954. május 21.) Kossuth-díjas magyar színész, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja.

1939. november 11-én vette kezdetét az OMIKE Művészakciója. A nyitó irodalmi esten fellépők között ott volt – nagy sikert aratva – egy 67 éves, nagy ívű pályát magának mondható színművész: Bartos Gyula.

A szegedi születésű fiú egy családi veszekedés lezárásaként, 14 évesen elszökött hazulról, és minthogy idősebbnek látszott koránál, gond nélkül el tudott helyezkedni színészként. Erről a korszakáról kevés híradás található, az elsők közé tartozik a Szegedi Híradó 1891. szeptemberi híre egy jótékonysági hangversenyről, ahol „Bartos Gyula úr” humoros szavalatot adott elő. Ezt követték azok az ismertetések, amelyek a Budapesten lévő hódmezővásárhelyi ifjúsági köri fellépéseiről szóltak.

Bartos visszakerült az iskolapadba, majd 1895-ben elvégezte a Színművészeti Akadémiát, ahol többek között Jászai Mari is tanította. Ezt követően 12 éven keresztül játszott vidéken.

„…első szerződésem Kövessy Albert társulatához kötött. Sátoraljaújhely, Nyitra és Eperjes voltak állomásaink. Nagyobb sikerem a Scwartz ezredes szerepe volt. Fél év után már a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződtem” – emlékezett vissza az első évekre.

Kolozsvár igazi iskola volt, mivel Bartost sokat foglalkoztatták, és így rengeteget tanulhatott. Amikor felkerült Budapestre, a neve az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia bemutatóin olyan növendékek nevei mellett jelent meg, mint Paulay Ede és Beregi Oszkár. Még egy darabig Krecsányi társulatának tagjaként lépett színpadra a Budai Színkörben.

1906 júniusában a Budapesti Hírlap adta hírül, hogy a Nemzeti Színházban a Bánk bán kerül színre, amelyben „Tiborc szerepét Bartos Gyula, a budai színkör tagja játssza”. Egy színpadon játszott volt tanárával Jászai Marival.

Alapvetően 1908-tól tartozott igazán a Nemzeti Színház kötelékébe. Még egy idézet a visszaemlékezésből:

„1907. május 1-jétől Somló Sándor szerződtetett ugyan a Nemzeti Színház szolgálatára, de Majovszky államtitkár úr nem engedte…”

Nem sokkal a nemzeti színházbeli tagság megkapása után megnősült, de ez a házassága nem tartott sokáig, és az e házasságából született gyermek betegségben meghalt. Újra nősülve (ismét) keresztény lányt vett feleségül, akitől egy leánygyermekük is született, ám az idő előrehaladtával a nej családja összeütközésbe került Bartos zsidó származásával, mert sógora jelentős politikai karriert futott be, fajvédőként. A rossz családi viszony végül is váláshoz vezetett. (Bartos, hogy a házassága(i) létre jöhessenek 1907-ben vallásos zsidó létére kitért, majd 1920-ban, a vad zsidóellenes kampány idején hivatalosan is visszatért a zsidó hitre.)

„A Nemzetiben rendre nagy kihívásnak kellett eleget tennie, ám mindegyik feladatát kitűnően teljesítette. „A vadkacsa” öreg Ekdaljában Bartos jelentős mélységeket bont ki a szerepből, ráadásul fűszerezte egyéni mondanivalójával is. „A bor” Mihály bácsiját könnyedén és hamisítatlan realizmussal rajzolta meg. A „Liliomfi” Kányaijában is remekel. A „Kísértetek” Engstrandjében felülmúlta valamennyi elődjét – ahogy ezt rendezője, Csathó Kálmán visszaemlékezésében említette. „A fekete lovas” öreg svábjának paraszti figurája merőben más alakot formált, mint a „Te csak pipálj, Ladányi”-jában a Pókai Péter parasztembere Bartos interpretálásában. Emlékezetes sikere Moliere „A fösvény”-ében színpadra vitt Harpagon-alakítása, amely a korabeli kritika szerint is „megrázóan igaz Harpagon”.

Ezekben az években tehát nagy szerepek, állandó színpadi jelenlét jellemezte pályáját. Így vallott ezek egy részéről a Délibáb 1932. januári számában:

„Kedves szerepeim Lear, Shylock a klasszikusokban, a Borban Mihály bácsi, a Három testőrben Latorka, a Rang és módban Tannay, de a modernek közül is ki győzné felsorolni?”

1932-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja.

1939 júliusában írták meg az újságok, hogy – már nyugdíjasként – a zsidótörvények miatt elbocsátották a Nemzeti Színházból, holott a Színészkamarába felvették. (Kamarai tagsága 1944-ben szűnt csak meg, amikor minden zsidó származású színészt eltiltottak a pályáról.) Ezekre a hírekre reagált A Magyar Zsidók Lapjában Bartos Gyula:

„Én egyszerűen nem hiszem el az egészet, mert nem lehet, hogy harminckét éves szolgálat után az újságokból tudjam meg: nem vagyok már tagja a Nemzeti Színháznak.”

Az elbocsátás egyébként a szerződése lejárta után, fokozatosan ment végbe. Közben fellépett az OMIKE Művészakcióban, és erősen jelen volt a különböző zsidó és nem zsidó egyesületek, intézmények rendezvényein is. A jelenlétnek az egyik sajátos megnyilvánulása volt az is, hogy 1941-ben a Pesti Izraelita Hitközség új közgyűlésének „tiszteleti” tagjává választották. A Művészakcióban színdarabokban már nem lépett fel, de 1939 és 1943 között több rendezvényen verseket mondott.

Az 1944-45-ös időkről idekívánkozik egy jegyzet része, amelyet Mátrai Betegh Béla írt Bartos Gyuláról a Film Színház Muzsika egyik 1970 júliusi számában:

„ … ha fölidézem magamban az alakját, ezt az alacsony, tömör, rendkívüli testi erőt, szinte a római arénák birkózójának bronz-izmait sejtető termetet, az első kép róla nem a színpadról tekint rám. Hanem az utcáról. Nyár eleji, gőzös hőségben, borult ég alatt, kézikocsit húz végig a Rákóczi úton, hetvenegynéhány évesen. Ez a kép nem közvetlen emlékem róla. Egy nemzeti színházi pályatársnője könnyeiben úszik elém. Negyvennégy kora nyarán találkoztam ezzel a pályatársnőjével. Sírt az utcán, és elcsukló hangon mesélte el nekem, az első útjába akadónak egy iménti élményét: – Tíz perccel ezelőtt láttam szegény Bimbit. – (Furcsán csendült ez a játékos becenév, ahogyan őt mindenki hívta azokban a komor, játéktalan időkben.) – Kézikocsit húzott a kis cókmókjával. Most költözik. Segíteni akartam, de nem engedte. „Magának kellemetlensége lehet belőle, ha nekem segít, és valaki azok közül meglátja. Menjen, menjen és hagyjon egyedül!” – mondta, szomorúan rám nézett, és tekintetével elbúcsúzott. S húzta a kocsit tovább, mintha a keresztjét vinné…” Nem lehet ezt elviselni – s a színésznő szemét újra elfutották a könnyek… …

1945-től haláláig újból a Nemzeti Színház művésze lett. Legparádésabb szerepével, a Lear királlyal tért vissza, és még játszott olyan főszerepeket, mint Tiborc, Harpagon és Shylock. Az Új Élet híradásai szerint aktívan jelen volt, fellépett a zsidó közélet rendezvényein.

Díszsírhelye a Kozma-utcai zsidó temetőben található.

Írásomban jelentős mértékben támaszkodtam a Színészkönyvtár Takács István által 2006-ban írt szövegére.

Képek:

1.) Portré. hangosfilm.hu
2.) A fösvény. Színházi Élet, 1918. 19.
3.) Shylock, A velencei kalmár. Tolnai Világlapja, 1926. 4.
4.) Színházi Élet, 1933. 49.
5.) Műsorközlő lap, 1941. december
6.) Színház és Mozi, 1954. május

---